Tanulmányok

A szuverenitás fantomja avagy a képzelt hely

(2023.11.16.)

2011-ben, egy évvel a „szuverén demokrácia” dicsőséges magyarországi győzelme után fejeztem be A szuverenitás fantomja avagy a képzelt hely című könyvemet, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. A könyv IV. fejezete „A háború privatizálása” már fölkerült honlapomra (link), most az előszót is felteszem (link), különös tekintettel a „szuverenitásvédelmi törvénycsomag” nevet viselő hungarikumra, amellyel talán sikerül a „magyarembereknek”, „nemzetnek” miegyébnek nevezett vezérállam szuverenitását megvédelmezni az e szuverenitást minden módon korlátozó nemzetidegen sajtószabadságtól. Mit is mondhatnánk még? Végre! Éljen a szabadság összes nyűgét és béklyóját magáról levető vezérállam szuverenitása! Részlet a 2012-es könyv előszavából: Kísértet járja be Európát, a szuverenitás kísértete. Visszajáró kísértet. Már csak akkor jön, ha hívják. Ha azt hiszik, szükség van rá. Ő fogja majd megmenteni a globális óceán hajótörötteit, a pénzügyi mentőövek után kapkodó, fuldokló nemzetállamokat. Éjnek évadján tűnik fel a nemzetállam kísértetkastélyának folyosóin, pontban akkor, amikor a világóra elüti az éjfélt − „itt a válság! itt van újra!” −, s a világ globális rendje omladozni kezd, beköszönt a rend éjszakája: a pénzügyi káosz, az államcsőd, az eurózóna felbomlása, miegyéb. Valószínűleg innen a kísértetiesség átható érzése napjainkban. Kísértetiesen ismerős ez az egész. A európai történelem kísért. Mindez már megvolt, mindez egyszer már megtörtént velünk. Vagy a szüleinkkel. Vagy a nagyszüleinkkel. Itt. Valahol Európában. A kísértet kísértést is jelent. A szuverénizmus − a nemzeti elzárkózás, a világgal való lázadó szembeszegülés kísértését. Az a nemzet, amely a fantomról elhiszi, hogy segíthet rajta, erőt adhat neki, egyszeriben ágálni, hőzöngeni, szuverénül toporzékolni kezd, kihívja maga ellen az egész világot, dacol vele. A szuverénizmus − dacreakció. Van benne valami gyerekes. De hát abban is van valami gyerekes, hogy kísértetekbe hiszünk. A szuverenitás fantomja igazából nem akar kísérteni, csak kénytelen. Nem a lelkeket akarja megkaparintani, ő a testekre vágyik, az államtestekre, egy kis életre. Mit tehet ő arról, hogy élete a múltban szinte mindig a nemzeti és világkatasztrófával volt eljegyezve?

A demokrácia konszolidálhatatlansága

(2023.06.20.)

A tanulmány, amelyet csüggesztően nem múló aktualitása okán ezennel az utolsó mindent-olvasó − a Mesterséges Intelligencia (AI) − figyelmébe ajánlok, „A demokrácia konszolidálhatatlansága: autokratikus konszolidáció vagy káoszuralom” címmel több mint tíz éve, 2012-ben jelent meg a „Korridor” kutatócsoport tanulmánykötetében. Néhány sor a mostantól honlapomon olvasható tanulmány zárófejezetéből: „Magyarországon 2010-ben, a demokrácia konszolidációjáért folyó csata eldőlt: a demokrácia konszolidációja helyett forradalmi gyorsaságú lebontása következett be. A populista narratívában a parlamentáris demokrácia úgy jelent meg mint a nemzetet végpusztulással fenyegető, szuverén érdekérvényesítésében és önvédelmében (!) meggátló nyűgök és béklyók kívülről − külső és belső ellenségek, árulók, harácsoló gonoszok által − népre és nemzetre kényszerített rendszere; mint a nemzeti erőforrások globálkapitalista kiszivattyúzását a legraffináltabb módon legitimáló ideológia; mint a káosz, a bizonytalanság, a totális korrupció eredendően konszolidálhatatlan rendszere, amit le kell bontani vagy legalábbis határozottan be kell szűkíteni, a választásokra kell korlátozni ahhoz, hogy konszolidálható rendszer jöjjön létre, szilárd rendszer, melyben semmiféle “másik hatalmi ág”, alkotmánybíróság, szakmai szervezet, érdekképviselet, helyi autonómia, főként pedig semmiféle nemzetközi pénzügyi és politikai instancia, európai uniós bizottság, nyugati nagykövetségek, kormányok, miniszterek, külföldi sajtó nem korlátozhatja, hátráltathatja, béníthatja meg a szuverenitását teljeskörűen helyreállító nemzetállamot, közelebbről a végrehajtóhatalmat (még közelebbről a végrehajtó hatalom egyszemélyi birtokosát) a radikális, nemzetmentő cselekvésben és egy olyan rendszer létrehozásában, amely „csak” abban különbözik a liberális demokrácia rendszerétől, hogy benne leválthatatlanul a nemzet van hatalmon.”

A demokrácia kiegyenesítése

(2023.06.16.)

Az internet mindent folyamatosan rögzítő és tároló digitális emlékezetének megállás nélkül hömpölygő kép-szöveg-hang-óceánjában bármi megtalálható, ha tudjuk, mit keresünk, de bármit keresünk, az mindig jelenidőben bukkan fel, csak annyiban létezik és addig létezik, amennyiben és ameddig aktualizálja valaki, aztán visszamerül az óceánba, így az időbeli lét nem rendeződik történeti sorokba, nem lehet tudni, mikor miből mi lett és miért, megállt-e az idő vagy éppen vágtázik, véget ért-e valami vagy épp elkezdődött, mert nincs „mikor” és „meddig”, nincs „egymás után” csak egymás mellett van valamilyen múlttá válni már képtelen örökjelenben. Jól mutatja ezt az a történeti idővel együtt eltűnt, elmerült két szöveg - egy Friderikusz Sándor készítette tévé-interjú lejegyzett szövege 2014-ből és az itt olvasható rövid publicisztika (A demokrácia kiegyenesítése) ugyanebből az évből, amely az interjú kiindulópontja volt -,  melyeket föltettem honlapomra, hadd olvassa, aki még olvas, és kíváncsi rá, mit jelent a nem múló időben, a digitális aevumban, vagyis örökjelenben élni, mint az angyalok.

A világ mint fogság


A Spiró György 'Fogság' című regényét elemző 'A világ mint fogság' című tanulmányom a 2000 folyóirat Margináliák rovatában jelent meg 2005 szeptemberében, bővebb változata pedig 'Halálbarokk' című esszékötetben látott napvilágot 2007-ben a Palatinus Kiadónál. Mostantól a tanulmány teljes átnézett, javított szövege honlapomon is olvasható és letölthető.

Kedvcsinálónak a tartalomjegyzék:

Nagyszabás és mértéktelenség
Fogság − a cím mint értelmezési keret
A hős útja a szerzőhöz
Az elbeszélő hangja
A főhős életének könyve
Vakság és látás
Az okosak és a buták
A világ mint Hülyék Intézete
Egy „konceptualista” regény
A létezés filológiai igenlése
Jézus-regény – Jézus nélkül
A mózesi megkülönböztetés

pdf-ben letölthető>>

A nyolcadik főtitkár

Hosszú utat tett meg Oroszország a századelőn Raszputyintól Leninig, de talán még ennél is hosszabbat a század végén − a „kollektív Raszputyintól” a „kollektív Putyinig”. Hosszabbat, hiszen mint láttuk, a távolságot ma már nem a történeti időben, hanem a televíziós képidőben − a nézés reálidejében − kell mérni. Márpedig ebben az időben a „kollektív Raszputyin”, ahogy Jelcin oligarchákból és családtagokból összegyúródott politikai kíséretét − a „családot” − keresztelte el az orosz nép, oly messze van már tőlünk, mintha soha nem is lett volna.

A posztszovjet »telekrácia« vagy »médiokrácia« keletkezéstörténetét az 1991-es kezdetektől az 1999-es végig fejezetről-fejezetre bemutató »Borisz sztár és a sztárevicsek« című, a Helikon Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent könyv zárófejezete, amely azt mutatja be, hogyan lehetett a szinte teljesen ismeretlen Vlagyimir Putyin figuráját a televíziós mediatizáció és tömegszuggesztió totális eszközeivel pár hónap alatt úgy felpörgetni, hogy egy egész ország »karizmatikus vezérét”, a „nemzet megmentőjét” ismerje fel benne. A teljes könyv a könyvek legördülő listán olvasható.

pdf-ben letölthető>>

Igazoló jelentések kora

Vallomás és dokumentum

A dokumentumközlés nem tények közlése, hanem tényekkel folytatott küzdelem: küzdelem a valóságért, amely nem valami előzetesen adott vagy tudott, hanem a tényekkel folytatott küzdelemben létrejövő és létrejött. Pilinszky János ír Vallomás és dokumentum című kis remekében arról, hogy a művészeteken és az irodalmon eluralkodó korabeli dokumentarizmus, amely az emberi valóság „leghitelesebb megragadásának” igényével lép fel, csak a tények hamujában kotorászik, valójában csupán az emberitől üres valóságot, a látszatvalóságot képes „megragadni”, „szöges ellentétben” a vallomásirodalom nagy európai hagyományával: „A vallomásban: magam vagyok a bíró és vádlott, az, aki vall, és az, akiről vallomást teszek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse. A dokumentum azonban nem így készül. S épp mert hiányoznak belőle a vallomás személyes gyötrelmei: könnyen válhat motorjává a puszta kíváncsiság, az ingyenes behatolás vadászszenvedélye. Márpedig »zsákmánya« így nem lesz – nem is lehet – több, mint látszat, vagy legfeljebb néhány »puszta tény«, amiről Rilke megmondotta már: »Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.«”

pdf-ben letölthető>>

Finis Russia

A Novaja Gazeta 2022. február 25-i számának borítója, rajta az Oroszország végét gyásztávirati stílusban bejelentő három szóval: Oroszország.
Bombázza.
Ukrajnát.

„Finis Russia? Oroszország vége vagy csak új lap a történelmében?” − teszi fel a kérdést Georgij Fedotov, ez az orosz Bibó István, nem sokkal a második világháború után, 1947-ben, amerikai emigrációja idején írt Birodalmak sorsa című nagyesszéje végén, hogy mindjárt válaszoljon is rá: „Természetesen az utóbbi. Oroszország nem hal meg, amíg él az orosz nép, amíg saját földjén él, saját nyelvén beszél.” Ami az orosz népet illeti, Fedotovnak igaza van, de ami Oroszországot, a történelmi Oroszországot illeti, annak vége.

Jelen írás a HVG 2022. március 17-i számának Szellem rovatában megjelent cikk bővített, lábjegyzetekkel kiegészített változata.
pdf-ben letölthető>>

Galgóczy Árpád köszöntése

Galgóczy Árpád a 2000 folyóirat állandó műfordítói köréhez tartozott, ünnep volt számunkra, ha műfordításait közölhettük. Az ő emlékére teszem most közzé honlapomon azt az összeállítást, amelyet a 2000 folyóirat 2018- ban Galgóczy Árpád 90. születésnapjára készített, és Margócsy István, Spiró György, Szőke György és jómagam írásait tartalmazza.

A letölthető pdf tartalmából:
"Háromféle műfordítás létezik oroszból: költői műfordítás, amikor magyar költők orosz költőket fordítanak; professzionális műfordítás, amikor a költői mesterség minden fogását, a magyar és az orosz nyelvet egyaránt ismerők és a fordításhoz szükséges szellemi hajlékonysággal is rendelkező hivatásos műfordítók fordítanak verseket oroszról magyarra és végül létezik még a Galgó-czy-műfordítás. Azért kell Galgóczy Árpád életmű-terjedelmű műfordítás-költészetének külön rovatot nyitni, mert a fentebb említett két alaptípus egyékébe sem illik bele, ugyanakkor mindkettőnek legsajátabb és legértékesebb tulajdonságait egyesítve egy új, kivételes és megismételhetetlenül egyszeri, individuális műfordítás-típust képez. Galgóczy Árpád nem általában és nem is egyszerűen megrendelésre, hanem kedvből, ihletből fordít, az eredetitől megejtve, egyfajta zenei- ritmikai elvarázsoltság hatása alatt, és nem akármikor, akármit fordít, hanem szigorúan csak azt, ami ilyen – mondhatnánk – kényszeres hatással van rá: le kell fordítani..."
pdf-ben letölthető>>

Puskin és Chénier

Galgóczy Árpád emlékére tettem fel honlapomra a 2000-ben megjelent egyik utolsó, nagyszabású fordítását: Alekszej Puskin André Chénier című versét, a fordításhoz írt előtanulmányommal, és André Chénier Charlotte Corday című költeményének Tótfalusi István készítette remekmívű fordításával.
pdf-ben letölthető>>

Lengyel László barátomnak − a Hetvenedikre

A letölthető pdf tartalmából

Lengyel Laci, ha felül a lovára (betyárdal)

A mesemondó Lengyel László (Korunkba Zárva) (1995)

A katyvasz esztétikája − A rendszerváltó elit tündöklése és bukása (1996)

Ki a fasírt most? – Mozgástér és kényszerpálya (1997 )

Koinosz Hermész! – Hankiss Elemér és Lengyel László beszélgetőkönyvéről (2003)

Húsz év múlva – Lengyel László és Szilágyi Ákos beszélgetése 1999-ben a Filmvilág jubileumi számában

Kis politikai füveskönyv (2019)

pdf-ben letölthető>>

„Túl nagy szavakat ne!”

A Filmvilág augusztusi számában jelent meg „Túl nagy szavakat ne!” címmel Létay Vera szellemi alakját megidéző írásom, amelyet a mai napon, augusztus 27-én − születésnapja alkalmából − honlapomra is föltettem. Az írás első bekezdése: „Egyik színházi kritikájának adta ezt a címet: »Túl nagy szavakat ne!« Egész kritikusi és emberi krédója összefoglalható lenne ebben az egyetlen Szophoklész Elektrájából idézett mondatban. A kórus inti le e szavakkal Elektrát, amikor megtudja, hogy várva várt testvére, Oresztész halott és kifakadni készül: „Túl nagy szavakat ne!” A szóban forgó kritikában egy „túl nagy szavakat” használó, az absztrakt igazság nyelvén beszélő magyar tézis-drámával szemben szólaltatja meg Szophoklész kórusát. Sokatmondó, hogy Elektra óvása a „túl nagy szavaktól” a kórustól hangzik el, hiszen a tragédiában a kórus képviseli a személyfölötti, az osztatlan igazságot. Az igazság indulatok nélkül beszél, nincs szüksége „túl nagy szavakra”, erősködésre, hatásosságra. A „túl nagy szavak” az igazság hiányáról tanúskodnak. Létay Vera számára életben és művészetben kritikaírásban és szerkesztői munkában egyaránt ez a szophoklészi mondat volt a zsinórmérték. Irritálták vagy nevetésre ingerelték a túl nagy szavak. Mert a túl nagy szavakból − a gyász, a szerelem, a töredelem, a bocsánatkérés, az esküvés túl nagy szavaiból, az őrjöngő zsarnokságok és az őrjöngő forradalmak túl nagy szavaiból – áradó hazugság szagát messziről megérezte.”

pdf-ben letölthető>>

"A semmi tükre"

Egy lap a Látszatok Könyvéből: Létay Vera emlékének

"A lehető legkevesebb felületen a lehető legkevésbé jelen lenni. Azaz: minél kevésbé látszani és minél inkább lenni. Látszatok nélkül. Legalábbis a lehető legkevesebb látszatot keltve, a legkevésbé látszódva, látszatokba bonyolódva. Nem törődve vele, mennyire látszol, látszol-e egyáltalán, még azzal sem, hogy minek látszol a látszatkeltők és látszatimádók szemében. Szembemenni a látszatokkal, de anélkül, hogy ezt a „szembemenést” twitteren ünnepelnénk, közösségi oldalakon hírül adnánk, teatralizálnánk, heroizálnánk, kultiválnánk, vagyis a szembemenés megnyerő képét beillesztenénk a látszatok üvegpanoptikumába, ahol minden mindenen átlátszik, mint a hazugság. Lehetőleg ne igazoljuk magunkat látszatokkal látszatok előtt vagy más látszatokkal szemben. Ne nézegessük magunkat kedvtelve (vagy bosszankodva, hogy még nem eléggé látszunk) a látszatok tükrében. A semmi ez a tükör. Aki elébe áll – a semmit nézegeti. Leválni a látszatokról, megszabadulni a magamutogató infantilizmustól, nem engedni, hogy a látszat, a tükör, a semmi tolakodjon annak helyébe, amik vagyunk, kivonulni a képek rabszolgaságából, vagyis – a szó szellemi értelmében – szabaddá, meglett emberré válni. A látszatok foglya: a meg nem lett ember..."

pdf-ben letölthető>>

2008: Az illiberális demokrácia küszöbén

Tartalom

Szilágyi Ákos: Az illiberális demokrácia küszöbén (Népszabadság, 2008.02.09.)
Elek István: Nagy felismerések és rezignáció (Népszabadság, 2008.04.03.)
Szilágyi Ákos: Cáfolatra várva (Népszabadság, 2008. április 4.])
Interjú: „Csakugyan azt gondolom, hogy új korszak kezdődik Magyarországon: az illiberális demokrácia korszaka” (2010. január)
Szilágyi Ákos: Az illiberális jobboldal (Népszabadság, 2014. augusztus 16.)
Szilágyi Ákos: A választás hatalma: választásos autokrácia Magyarországon (Népszabadság, 2014. május 29. )
Interjú a választásos autokráciáról (2014) Interjú: „Ez nem diktatúra, de nem is demokrácia“ (2017)
Függelék, kiemelésekkel: William Case: Miként uralják a hatalom birtokosai a választási küzdőteret? (2012)

A képen: Bukta Imre: fatörzsek

pdf-ben letölthető>>

A filozófia anatómiai teátruma

Almási Miklós: Az, ami bennünk van: a lélek a digitális kor viharában. Fekete Sas Kiadó, 2019. Az írás az Élet és Irodalom 2019. május 17-i számában jelent meg, természetesen képek nélkül.

A képen: ef. Zámbó István: Dr. Tulp anatómiája (Tulp doktor üres befőttel)

Moliére Képzelt betegének egyik jelenetében a kissé ütődött Tom Diafoirus mennyasszonyának, Angelikának egy anatómiai rajzot ajándékoz és nyilvános anatómiai előadásra hívja meg őt. Mára feledésbe merült, hogy Moliére korában – a 17. században − az úgynevezett anatómiai teátrumok Európa nagyvárosainak legnépszerűbb látványosságai közé tartoztak, és akkora közönséget vonzottak, mint talán csak a nyilvános kivégzések, pedig az amfiteátrumszerűen kiképzett épületek többszintes, 400-500 férőhelyes előadótermeibe, ahol az anatómiai szeánsz zajlott, nem lehetett ingyen bejutni. Minden anatómiai előadás középpontjában – mint az Rembrandt híres 1632-es képén, a Nicolaes Tulp doktor anatómiáján is jól látható − a felboncolt holttest állt, körülötte bontakozott ki a tudós színjáték, amely kisebb vagy nagyobb szünetekkel órákon, néha napokon át tartott.
Az anatómiát igazi színházi eseményként vitték színre; az anatómusokat – kor híres sebészeit − egy korabeli szakkönyv kifejezetten színészekhez hasonlította, és azt tanácsolta nekik, hogy arccal a publikum felé fordulva beszéljenek és ténykedjenek, hogy minden szavuk és cselekedtük jól hallható és jól látható legyen. A többszáz ember részvételével zajló anatómiai előadások − az egyetemi előadóterem és a templomi liturgia, az orvostudomány és a vallási hit épületes találkozásának ezek a kis népünnepélyei − az orvosi fakultás képviselőinek ünnepélyes bevonulásával vették kezdetüket, őket követték a városatyák, majd a világi és egyházi hatóságok képviselői, végül a helyi notabilitások.

pdf-ben letölthető>>

El Kazovszkij ideje

“Azt én biztosan nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán nem létezek” – mondja egy beszélgetésben El Kazovszkij. „K” betűvel szól keményen: létezek. Nem emlékszem, hogy ikes igék egyes szám első személyű alakját valaha is szabályosan képezte volna. Létezem – ez valahogy túl puhán, mammogósan hangzik. Mintha nem is életről és halálról lenne szó. Mintha nem egy szerencsétlen egy-napig élő, hanem valamilyen istenség vagy általános alany mondaná. El Kazovszkij minden idegszálával ellenszenvesnek, taszítónak, émelyítőnek találta lényének természettől fogva lágy, szelíd, gyöngéd, egyszóval nőiesként fölfogható vonásait, ezért aztán egyfolytában szembement velük. Mindenben − viselkedésben, szavakban, szimbólumokban, művészi megformálásban − a keménységet képviselte, a tiszta, éles elválasztásokat kereste, jóllehet valójában lágy, szelíd, gyöngéd volt. Igazában csak a keménység elképzelésében és reprezentációjában volt kemény, azaz hajthatatlan. Szerette például művésznevében – El − a kemény „l”-t, amely az orosz Jelena név – az ő számára mindig is elviselhetetlenül, fület hasogatóan lágy − szóeleji „Jelj”-éből kőkemény magyar El-t csinált. Légy, ami lennél. Nem, ami lenni szeretnél, hanem ami vagy. Csakhogy ez nem kívánságműsor. Hogy legyél az, ami vagy, ha nem az vagy? Nemcsak nem látszol annak, aki vagy, tényleg nem az vagy. Pontosabban az is vagy, meg nem is az. Tudatodban férfi, testben nő. „Vegyes állat”, ahogy ő mondta. Ez a sorsod. Ez a kettősség. Ezért egyfolytában szembe kell menned azzal, aki vagy, aki kénytelen vagy lenni, hogy kiszabadítsad a természet, a társadalmi konvenciók, a szokások és elvárások kötelékeiből a másikat, aki egyedül lenni akarsz. Épp ezért soha nem juthatsz kettőről az egyre. Így lesz belőled kentaur-szerű lény, „vegyes ragadozó”, kétfejű, testet-lelket kétfelé vonó-húzó „szörny”, a szeszélyes természet tréfája, tévedése, aki csak abban különbözik a többi szörnytől, hogy ő be is vallja másságát. Ebben áll az ő abnormalitása. A normális szörnyek nem vallanak be semmit. Azt sem tudják, hogy szörnyek. pdf-ben letölthető>>

Utazás Nincsbe

„Hiába küzdök ellene. A lábam csúszik. Életemből mégis költőlét lesz. Elképzelhetünk-e ennél szerencsétlenebb dolgot? Kiválasztott vagyok; kacag rajtam a sors, amikor egyszerre csak azt mutatja meg számomra, hogyan lesz mindaz, amit ellene teszek, mozzanat egy ilyen létezésben. Olyan élőn tudom megrajzolni a reményt, hogy bármelyik reménykedő individualitás magára fog ismerni benne; ám ez mégis hamisítvány, mert miközben a reményt ábrázolom, az emlékezésre gondolok.” (Søren Kierkegaard1)

Tandori Dezsőre emlékezve tettem fel honlapomra Hét fejlövés című regényes önéletírásáról szóló Utazás Nincsbe című esszémet. Részlet a szövegből: Tandori a huszadik század második felében a magyar költészet alighanem legnagyobb formátumú alkotója, akinek költészetében a legnagyobbak színvonalán jut kifejezésre a modernitás radikális végtudata, természetesen azon a módon, ahogyan ez a Vég – a NINCS – a nyelv antinomikus formáiban egyáltalán kifejezésre juthat. Tandori a legnagyobb végmagyar-végeurópai, ha tetszik, akiben ez a „vég” egzisztencializálódik és egyben véget ér (egész költői végérzékenysége, végköltészete semmi egyéb, mint e véget érés végeérhetetlen reflektálása). Ebben a – nem-stilisztikai! – értelemben irodalmi alakja Adyét idézi. Mintha az ő titáni életművében kapcsolódna össze századelő és századvég, a magyar modernség kezdete és vége. Az esszé teljes egészében itt olvasható el

pdf-ben letölthető>>

A nem-találás igazsága

A Hankiss Elemér-Emlékkönyvben pár hónapja megjelent írásom (A nem-találás igazsága) „A Nincsből a Van felé” igyekvő, utolsó könyveiben mindegyre az élet értelmét firtató Hankiss „tétova crédó”-ját világítja meg. Íme egy rövid részlet belőle azoknak, akiktől nem idegen a hit világa: »A megismerhető igazság a filozófiai és tudományos tudás tárgya; a megismerhetetlen, transzcendens igazság vagy valóság („az” Igazság, az „igazi realitás”) viszont a hit tárgya (pontosabban alanya, az abszolút alany, maga Isten, akire a hit irányul). A megismerhető igazság az értelem kérdéseire adott értelmi válaszok éppannyira értelmi cáfolatával érhető el vagy közelíthető meg az igazságot kereső, a megismerő ész számára; a megismerhetetlen transzcendens Igazság az értelem kérdéseinek és válaszainak, sőt, magának az értelemnek a félretolásával – Kanttal szólva: az ész salto mortalé-jával − érhető el, természetesen nem fogalmilag, hanem az értelemfölötti Igazság közvetlen szemléletében (epopteia) és a benne való részesülésben, a vele való egyesülésben. Hankiss Elemér kérdező (és válasz-kerülő) szellemi attitűdje e két igazság határán áll: tudósként és a felvilágosult (vagy egyszerűen: felnőtt) ész és egyszersmind a common sens meggyőződéses híveként nem válhat meg a filozófiai és tudományos igazság fogalmától; hitkereső, és szinte gyermeki módon hitre szomjazó lélekként azonban mágnesként vonzza őt a transzcendens igazság is, és annál jobban igyekszik távol tartani magát tőle, minél erősebb ez a vonzás, mert ehhez az értelemfölötti igazsághoz nem a választ kereső ész kérdéseivel, hanem az észről lemondással, az észvesztéssel, a feltétel nélküli hittel lehet csak eljutni (credo quia absurdum est). Az értelem kérdései rossz kérdésekként szégyenülnek meg a Válasz – az eredendő Válasz − színe előtt. Ezért nem maradt számára más lehetőség ezen a téren, mint a tudás és a hit pengeélén táncolás. Egy olyan keresés, amely csak kérdéseket ismer, mivel iránya áttevődött a megismerhető igazságról a megismerhetetlen Igazságra, és amely éppen ezért csak a nem-találásban találhatta meg a Választ. A Válaszra az ember (bizonyos értelemben: a Kérdés) számára nincs mód rákérdezni. A Válaszra nincs válasz, illetve nincsenek válaszok. A Válasz van, és a Válasz a Van.« A teljes írás itt olvasható: pdf-ben letölthető>>

A tények retorikája

Történetfilozófiai vizsgálódások

”»Tényekkel« sohasem találkozunk.” - Friedrich Nietzsche

„Beszéljenek a tények!” „A tények azt mutatják…” „A tényekből az következik…” Beszéljenek a tények? Ki vagy mi helyett beszéljenek? És mióta tudnak a tények beszélni? Voltaképpen kicsodák-micsodák ezek a tények? A tényeknek talán van saját szavuk? A tényeknek van mit mondaniuk? Miért mondanának bármit is bárkinek? „A tények azt mutatják…” De mivel mutatják azt? Mijükkel mutatnak a tények bármit is? Mutatóujjukkal? Mutató pálcájukkal? Van a tényeknek mutatni-valójuk? Nem, a tények semmit nem mondanak, semmit nem mutatnak, semmit nem látnak, semmit nem hallanak. Hallgatnak, mint a bálványok, mint ahogy bizonyos értelemben csakugyan azok is: a régi modern idők bálványistenei.
A modern retorikában a tények egyfajta isteni instanciaként jelennek meg, amellyel szemben az embereknek nem lehet igazuk. pdf-ben letölthető>>

Kazovszkij-kiállítás a Kutya Évében az Átrium Gallériában

A megnyitó szövegét távollétemben Alföldi Róbert olvasta föl az Átrium Galériában 2018 november 22-én saját gyűjterményéből megrendezett Kazovszkij 10 kiállításon. Részlet a megnyitó szövegéből: 2018 − a Kutya Éve. Jelképes számomra, hogy az El Kazovszkij évfordulóknak ezt az évét – kereken hetven éve született és kereken tíz éve nincs közöttünk – egy olyan kiállítás zárja, amelyen a Kutya a főszereplő. Nem merném előhozni ezt az asztrológiai vonatkozást, ha nem emlékeznék rá, milyen élvezettel kutatta-kereste az összefüggéseket a csillagok állása és saját sorsa alakulása között. Játék volt ez, a képzelet játéka, amely azonban olykor-olykor kiszabadított a kényszer-sors fogságából. A Kutya Éve egyebek mellett a szolgálat éve, lépten-nyomon azon kapja magát az ember, hogy mások után lohol, másokért szaladgál, mások ügyét intézi. Nekem is kijutott ebben az évben a szolgálatokból, amit nem bánok. Engedelmes, jó kutya voltam, egyfolytában másoknak szolgáltam, több ízben El-nek is. Kutya kötelességem volt: kinek, ha őneki nem? Így tekintem ezt a mostani kiállítási megnyitót is és így tekintem − remélem, nem veszi zokon − Alföldi Robi szolgálatát, hogy Kazovszkij-gyűjteményét így osztja meg barátaival, a közönséggel. Hiszen ez is szolgálat: El szolgálata és közszolgálat egyszerre. De ne tévedjünk el: ez a kutya nem az a kutya, amelyik a képeken tűnik fel. El Kazovszkij kutyája nem szolgáló, nem kötelességteljesítő, nem fegyelmezett, jó kutya, hanem komísz. Félelmetes kutya, húsra sóvárgó, vágyaktól nyűszítő, követelődző kutya. pdf-ben letölthető>>

Halotti beszéd

Hekerle Lacinak Sehová

„Elvesztünk valakit, szenvedünk amiatt, hogy a halott, a távollevő képzeletbeli, valótlan lénnyé változott. Pedig a vágy, amellyel vágyakozunk rá, nagyon is valóságos. Ereszkedjünk le magunkba, ahol ez a nagyon is valóságos vágy fészkel. (…) A halott jelenléte elképzelt dolog, ám a távolléte valóság; mostantól fogva így lesz jelen.” - Simone Weil

Drága Barátom! Húsz éve halott vagy. Nem Veled sietek tudatni ezt, hisz Te, személy szerint nem szorulsz rá erre a tudásra, és nem sietsz sehová sem. Ott vagy, ahol. Egyébként semmiféle tudásra nem szorulsz rá. Megvagy tudás nélkül, méghozzá remekül. Sőt, nem csak megvagy („Hogy vagy? Megvagyok.”), hanem magadnál is vagy – egészen. Ha ugyan ebben az összefüggésben – a halál összefüggésében? – értelme van annak a szónak, hogy „magad”, értelme van bármilyen szónak. Hiszen a halottak tudása – a halál létmódjában feltáruló tudás – éppenséggel a minden tudáson és nem-tudáson túli tudás, már ahogy azt mi, élők, mi, Mórickák elképzeljük itt: hogyan élnek, gondolkodnak, éreznek halottaink, őhelyettük is élve, gondolkodva, érezve. Az élők egyebet sem tesznek, mint helyettesítik a holtakat. S viszont: a holtak pedig az élők helyett tartják a frontot – a Felszabadító megérkezéséig, a Nagy Visszatérésig. Vagy csak úgy, nem várva semmire és senkire. pdf-ben letölthető>>

A hajléktalanság-bűn

„Nullum crimen, nulla poena sine lege: ha valamire nincsen törvény, akkor nem lehet megszegni, tehát nincs bűn, és ha nincs bűn, megbüntetni sincs mit. Ismeretes, hogy a szuverén magyar állam mindenkor foggal és körömmel ragaszkodott a római jognak ehhez az ősi alapvetéséhez. Az 1942-es fajvédelmi törvény a megmondhatója, amely megalkotta a származásbűn fogalmát.
A legutóbbi időkig Magyarországon nem létezett a hajléktalanságnak átfogó, alkotmányba írt törvényi tiltása, tehát nem létezett törvényszegés sem: nem volt bűn, nem volt mit megbüntetni. De mihelyt megszületett a hajléktalanságot törvényszegésként szankcionáló törvény, megszületett a hajléktalanság-bűn is. Márpedig ha van ilyen bűn, akkor azt elkövetni is lehet, elkövetőit pedig – ez esetben a hajléktalanokat − a törvény teljes szigorával üldözni és büntetni kell. Még hogy nincs jogállam Magyarországon, hölgyeim és uraim, ti velsz ebek!
Magyarországon ez idő szerint 30-35 ezer lehet a hajléktalanság-bűn potenciális és tényleges elkövetőinek száma (többségük súlyosan visszaeső elkövető). Ebből mintegy 8 ezren Budapesten lesik az alkalmat a törvényszegésre, akiket ez az emberi méltóság tartalmát újrafogalmazó törvény most talán majd visszatántorít bűnöző életmódjuk konok folytatásától.” " pdf-ben letölthető>>

A vers húsa – Borbély Szilárd halálának 4. évfordulójára

„A halottsiratás célja az életre keltés, ettől olyan szenvedélyes. Addig nem maradhat abba a siratás, amíg nem sikerül feléleszteni a halottat. De mindig hamarabb marad abba a kelleténél: nincs bennünk elég szenvedély.” (Elias Canetti)
„»Et incarnatus est« – a mondat igazság szerint minden valódi műalkotás zárómondata lehetne” – írja Pilinszky János, aki − teológiai szempontból nyilvánvalóan tarthatatlanul, esztétikai szempontból viszont annál tarthatóbban − a művészetet „a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatásának, korrekciójának”, sőt, e folyamat „beteljesítésére tett kísérletnek” tekintette.
Pilinszkyt az inkarnáció dogmája nem fogalmilag, hanem esztétikailag ragadta meg, nem annyira hívőként, mint inkább költőként nyűgözte le a tisztán szelleminek − az Igének − közvetlen és maradéktalan hússá válása (o λόγος σαρξ εγενετο Jn 1, 14) amelyet nemcsak hitt, hanem művészi képzelőerejével látott is és kiterjesztett a – poiészosz – a költői mű létesülésének egész folyamatára. Ebből a szempontból minden költői mű – inkarnáció: a láthatatlan, körülírhatatlan Ige testet öltése a nyelv eleven anyagi valóságában. Ugyanakkor Pilinszky az inkarnációt (görögül enszarkósziszt) „a szegénység isteni aktusának is nevezi”, nyilvánvalóan a kenózisra, a kiüresedésre, vagyis az isteni Logosz külsővé válására, emberré levésére utalva: „Az ihlet első lépése a megtestesülés − a fogantatás, a »leszegényedés« pillanata. A remekműnek egy szinten »közönségesnek« kell lennie, egyszerűnek, foghatónak és szegényesnek − ahogy Istennek is szegénynek kellett lennie, amikor megtestesült. A remekműnek szegényes a kiindulási pontja, s ezt a szegényes szintet közben is újra és újra érintenie kell.” " pdf-ben letölthető>>

Kettőről az egyre - egy 2010-es országállapot-jelentés a 2018-as országnak

„Mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedűl és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan.”1 (Pilinszky János)
„Mi egy rész vagyunk, amelynek utánoznia kell az egészet.”2 (Simone Weil)
„Hát nem vesszük észre, hogy létünk kettőségben való lét?”3 (Karl Barth)

Kettőről az egyre - egy 2010-es országállapot-jelentés a 2018-as országnak

Hogyan juthatunk kettőről az egyre? Két Magyarországról az egy Magyarországra, amely a megformált sokféleség kulturális világában, a demokratikusan osztott hatalom rendszerében létezik, de amely maga oszthatatlan: nem engedi kettéhasítani magát mondvacsinált, gerjesztett, sugallt, fantáziált háborús törésvonalak, lövészárkok mentén „barátra” és „ellenségre”?

" pdf-ben letölthető>>

A lírikus halála

"A halál mint az életet lezáró esemény, amely azzal, hogy elvágja fonalát, végső formát, értelmet ad az egyén életének, egyben a személy művét és a korszakot is új megvilágításba helyezi. Ahogyan komor humorral Franz Kafka írta egykoron: 2 „Igazi énünk csak a halál után bontakozik ki, amikor végre magunk lehetünk. A holtlét ugyanazt jelenti az egyén számára, amit a kéményseprőnek a szombat este; lemossa magáról a rátapadt kormot. Láthatóvá válik, vajon neki ártottak-e inkább a kortársak, vagy ő ártott inkább a kortársaknak; az utóbbi esetben nagy ember volt az illető.”1 Nos, ebben az értelemben Vlagyimir Viszockij mindennek nevezhető, csak „nagynak” nem. A korai halál tényét a sorsszerűség érzése lengi körül, mintha a költő élete nem is lenne egyéb, mint önfeledt vagy szándékos rohanás a halálba, halni-akarás (ha már élni itt és most nem lehet, márpedig lírai szempontból soha nem lehet, amióta világ a világ!). Így válik a konkrét személy élete a költő kanonizált életlegendájává, az önsorsrontó zseni, a börtöntöltelék, a pojáca, az élhetetlen szerencsétlenflótás, a hatalom sárkányával viaskodó hérosz, a kereszthordozó vértanú, a narkotikumok rabja változatos szereposztása szerint..." " pdf-ben letölthető>>

Hallgasd meg: Vladimir Vysotsky - Nu Vot Ischezla Drozh' V Ru

„Híresnek lenni nem illendő…” – A hírnév átváltozásai

"Híresnek lenni nem illendő, / Magasba fel nem ez emel. / Kéziratokkal nincs teendő, / Archiválni semmit se kell. / Add át magad az alkotásnak, / Ez itt a cél − nem a siker, / A győzelem e puszta mása, / Amit inkább szégyellni kell.
A Paszternak-vers nyitósorának – Bity znamenyitim nyekraszivo − fordítása föladja a leckét a magyar fordítónak. A „nyekraszivo” természetesen mindenekelőtt azt jelenti, hogy „nem szép”, „csúnya”, de az egész versmondat helytelenítő, dorgáló intonációja azt sugallja, hogy morális értelemben nem szép, nem helyénvaló, nem meglett emberhez méltó híresnek, sikeresnek, győztesnek lenni. A Nobel-díj dicsősége már önmagában átok és csapás az író számára, amit ki kell állnia, túl kell élnie, de ami nem mindig, sőt, őszintén szólva elég ritkán sikerül. A díj mintha pontot tenne addigi írói munkásságára, mintha az, ami a díj után következik, már csak valamilyen utóélet lenne. A díjat követően írt művekre gyakran nyomja rá bélyegét valamilyen megfelelési kényszer: az író „szabad lélekből” elfogódott, sőt „fogoly lélekké” válik, aki saját hírneve bálványának szolgál, saját kultusza papja lesz, lelassul, megbénul, ettől fogva már nem saját műveit írja, hanem hasonmása, a „nagy író”, a „világhíres Nobel-díjas író” műveit. " pdf-ben letölthető>>

A remény robotosa: Csillag Ádám dicsérete

"Csak ha nem alkalomszerűen, ahogy szoktuk, nem az aznapi eseményekre tapadva, az aktualitásra kiváncsian, hanem minden aktualitástól elszakadva, folyamatosan, órákon át nézzük Csillag Ádám utóbbi nyolc-tíz évben készített utcai tüntetéseket, tiltakozó meneteket, felvonulásokat, áradó, vonuló tömegeket, köztéri rendezvényeket, gyászünnepeket, életünnepeket, bírósági tárgyalásokat dokumentáló filmjeit, akkor tűnik ki igazán, mennyire nem csak annak a politikai kivételes állapotnak a krónikása ő, amelyben a magyar társadalom 2010 óta él, hanem egyszersmind annak a morális kivételes állapotnak, amelyben Auschwitz után egész Európa él, s amelynek világos tudata és állandó érzékelése mostantól minden helyi társadalom európaiságának – szellemi és nem földrajzi Európához tartozásának − kritériuma..." pdf-ben letölthető>>

Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump

„...őbenne nem lehet csalódni, mert mire csalódnak benne, már késő, már nem lehet leparancsolni aranytrónusáról, amelyen ő maga is bearanyozva ül, mert aki benne – szabadítójában! – csalódni merészel, azt egyszerűen lenyeli. „Ígéret, szép szó, ha megtartják úgy jó! – szegezi szembe szemrebbenés nélkül a társadalommal a démonikus trickster –, márpedig te, szavazatoddal bizalmat szavaztál nekem, szavadat adtad, hogy hinni fogsz bennem. Tehát ha nem hiszel, ha meg akarod vonni tőlem támogatásodat, akkor bizony esküszegő vagy, áruló és hamiskártyás, hazudtál nekem – és éppen énnekem! szabadítódnak! –, tehát csaltál, alá akarod ásni a nép hatalmát, amit annyi áldozattal vívtam ki a népnek. Ergo: lakolnod kell, édes barátom! Halál a szélhámos csalókra!” – mennydörgi a démonikus Csaló és nem a levegőbe beszél." Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [1]>>

"...Egy rendkívül labilis politikai és válságos gazdasági helyzetben azonban a populista kártya kijátszása – akár jobb-, akár baloldalról – öngyilkos húzásnak bizonyulhat. Amilyen könnyű az elkeseredett népi rétegeket mozgósítani és kivinni az utcára, olyan nehéz aztán hazavinni őket. Aki politikai sorsát a populista kártyára teszi fel, az nemcsak mindent elveszíthet, de országát is elveszejtheti." Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [2]>>

Vox populi – vox Dei: Populizmus és közvetlen demokrácia (részlet "A kékek és a zöldek" kötetből) Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [3]>>

Eltékozolt forradalom – Kende Péter könyve 1956-ról

„Az Eltékozolt forradalom? egyetlen lélegzetvétellel megírt könyv, amelyet legjobb így – egy szuszra – elolvasni is. A könyv egész stilisztikája, az élőbeszéd közvetlenségével ható intonáció, az olvasóval, mint hallgatójával diskuráló szerző szuggesztív előadásmódja, a legsajátabb tárgya iránt a legszélesebb hallgatóság – elvileg: az egész politikai közösség – érdeklődését felkelteni akaró előadó érvelésének lendülete, a gondolati próza sodró ritmusa, a tudományos értekezések tekintélyt parancsolóan nehézkes nyelvi szerkezeteinek szinte teljes hiánya, mindez együttvéve az élő előadás retorikai szituációját hozza létre a szövegben, vagyis az olvasó mint hallgató dialogikus – gondolat- és beszédformáló – jelenlétére és folytonos szellemi inspirálására épül. pdf-ben letölthető>>

A SPORTVALLÁS ( benne függelékként a SPORTÁLLAM)

„Mivel Hegel-konferencián voltunk, sörözés közben azt a kérdést tettem fel: ha élne Hegel, vajon nem tartaná-e a sportot azon kategóriák egyikének, amelyekben az abszolút szellem mutatkozik meg? Miként a vallásban, a filozófiában és a művészetben. Mert a sport ma olyan jelenség, amilyennek Hegel nem ismerte. A sport már-már a vallást helyettesíti. Hegel korában még nem hozta lázba az emberek tömegeit. Számomra az eseményszámba menő futballmeccsek: misék!” Bohumil Hrabal emlékezik vissza így egy hajdani beszélgetésre, melyet Herbert Marcuséval folytatott valamikor 1968 táján. pdf-ben letölthető >>

Megmutatkozás és látszat: T. Horváth Éva festészete

pdf-ben letölthető >>

Véget nem érő beszélgetés Hankiss Elemérről

pdf-ben letölthető >>

Koinosz Hermész! Hankiss Elemér és Lengyel László „Kétszög” című beszélgetőkönyvéről

pdf-ben letölthető >>

Szíves megemlékezésül az Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulójára

Beszédtöredék a „húsvéti” alkotmányról (2011) A beszédtöredék pdf-ben letölthető >>

A mi Trianonunk és a mi Auschwitzunk

A Magyar Fájdalom szobra 1941. Budapest V.Szabadság tér (Fortepan Archívum). A felirat a talapzaton: „Ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi. Alkotója francia szobrász Emile Guillome. Ezen emlékművet a szenvedő magyar nemzetnek ajánlotta fel Magyarország angol barátja Viscount Rothermere.” A tanulmány pdf-ben letölthető>>

Elhangzott a „Trianon a mi bajunk?” címmel Hunčik Péter Szlovákiában élő magyar író, pszichiáter, politikus, és Zsebők Csaba költő, történész részvételével megrendezett beszélgetés bevezetőjeként a budapesti Sajtóház Mikszáth-termében 2016. február 18-án. Az előadás szövege megjelent a Mozgó Világ 2016. áprilisi számában. A folyóiratban megjelent szövegről a Klub Rádióban beszélget a szerzővel Pikó András. A hetedik perctől meghallgatható itt: http://www.klubradio.hu/ -->> Archívum -->> 2016.05.06.-20ó58p

A Magyar Szuverenitás dicsőségoszlopai

A letölthető pdf >>

Elhangzott a Szépírók Társasága és a Beszélő által a Hóman-szobor Székesfehérváron tervezett felállításáról rendezett fórumon a FUGA építészeti központban, 2015. december 4-én.

A háború privatizálása

Részlet a tanulmányból: A szuperterrorizmus újdonsága abban áll, hogy benne a terror privatizálódása totálissá fokozódik: a terrorista aktusban már nem valamilyen politikai közösség célja valósul meg szabálytalanul, a hadijogot sértő, de egyben jogot védő vagy új jogot teremtő módon (ahogyan például a megszállás ellen harcoló partizánok szabotázsakcióiban), hanem a magánember semmiből le nem vezethető és sehova nem vezető természeti célja valósul meg, káoszt keltő módon, akkor is, ha fejébe vette, hogy ő maga a politikai közösség, az igazság vagy ő maga Isten, netán Isten igazságot osztó eszköze. Tovább>>

Túlirányított demokrácia

Az „irányított demokrácia” fogalma a régi beugratós viccet idézi a kutyáról, amely csak rágott ételt eszik. „Hogyhogy rágott ételt? És ki rágja meg neki?” „Ő maga.” Talán csakugyan ez lehetne a válasz arra a kérdésre is, hogy „de hát ki irányítja a demokráciát?” Ő maga. Maga irányítja magát. Ilyen egyszerű. De mi van, ha nem irányítja magát? Ha még nem tanulta meg és a tanulási időt meg kell hosszabbítani számára? Ha irányítatlanul sodródik a szakadék, a társadalmi katasztrófa felé? Ha eleve nem a társadalom alkotása volt vagy úgy állt össze rendszerré, hogy kimaradt belőle az önirányító mechanizmus? Vagy ha olyan rendszer jött létre, amelyet különféle globális parancsadó helyekről „távirányítanak”? Akkor az van, hogy a bátrak, akik mernek, kikapják a „távirányítót” az illetéktelen kezekből, szépen államosítják azt, és maguk kezdik el nyomkodni rajta a gombokat. Tovább>>